Elizabeth egy vidéki ír kisváros jól menő, de roppant tartózkodó építésze, aki egyedül neveli zűrös húga, Saoirse kisfiát. Amikor életébe váratlanul betoppan a titokzatos Ivan, mindennapjai fenekestül felfordulnak. Ismerősei éppúgy nem ismernek rá,mint ő saját magára – a kimért, precíz, elvágólagos vénkisasszony pár hét leforgása alatt belevaló, játékos és kreatív nővé válik, akinek már az sem okozhat gondot, hogy  megtervezze a kisváros legizgalmasabb szállodáját. Változása a környezetében is mindenkire jó hatással van, és az álmatag kisvárost rövidesen már nem csak turisták jelenléte pezsdíti fel. Ám a gondok maguktól nem oldódnak meg…

Talán az a szerencsém ezzel a könyvvel, hogy egyáltalán nem voltam kíváncsi a tartalmára, nem akartam tudni, hogy miről szól, egyszerűen csak egy Ahern művet akartam elolvasni, hogy lássam érdemes-e beszereznem az írónő új könyvét, aminek nagyon megtetszett a borítója. (Nos igen, nem a tartalma, hanem a borítója, mert van az úgy néha, hogy borító alapján választok.) Miért is jó az, hogy nem tudtam semmit a Bárcsak láthatnálról? Szerintem a fülszöveg semmitmondó. Benne van a lényeg, ugyanakkor egy fontos dolgot elhallgatnak az olvasó elől, ami érdekessé teszi ezt a történetet, ami kiemeli a szokványos “a nő életébe belépett egy férfi, aki fenekestül felforgatta az életét” sztorikból. Persze tudom, ha ez az információ szerepelne, akkor meg lehet azért utasítaná el sok ember, szóval sem így nem jó, sem úgy nem lenne jó…

Mivel a könyv úgy került a kezembe, hogy bementem a könyvtárba, lekaptam a polcról az egyetlen Cecelia Ahern művet, amit éppen bent találtam (megjegyzem nincs is másik), nem voltak elvárásaim, nem is tudtam, hogy lesz benne egy kimondhatatlan nevű Saoirse vagy egy szokványos nevű Elizabeth, szóval nem tudtam róla semmit. Az első meglepetés akkor jött, amikor kiderült, hogy Ivannel valami nem stimmel, valamitől más, mint férfitársai és innentől már tudtam, hogy a történet megnyert magának és a Talált tárgyak országa valamikor a közeljövőben kosárba fog kerülni.

Nem fogom elárulni, hogy mi az, ami különleges Ivanben, bár tudom, hogy nem lenne túl nagy spoiler, mert sokan mások már megírták, hogy ez az a dolog, ami miatt ők az 50. oldalnál letették a könyvet, de nekem meg pont ez a kis plusz volt az, ami miatt tetszett a történet. Az nem titok, hogy ez egy mese, így csak azoknak ajánlom, akik szeretik a meséket, és nem akadnak ki attól, hogy az írónő valami extrát, valami hihetetlent csempészett egy szokványos alaphelyzetbe. Most legyünk őszinték, van olyan, akit ez a fülszöveg megfog? Van olyan, aki ezt a könyvet a rövid tartalom leírás miatt vette a kezébe és nem az író neve miatt?

A történteket hol Ellizabeth, hol pedig Ivan szemével láthatjuk. Én az Ivan részeket jobban kedveltem, érdekesebb volt látni a dolgokat az ő gondolkodásával. Néha egyik szereplőből átugrottunk a másikba (pl. egy új bekezdésnél), és csak pár mondat után sikerült rájönnöm, hogy ez már nem az a nézőpont, amit az előbb olvastam, ez nem igazán tetszett. Nekem elfért volna egy Luke szál is harmadiknak, szívesen megnéztem volna, hogy mindezt hogy látja egy gyerek, hogy éli meg azt, hogy a nevelőanyja nem túl sokat foglalkozik vele. Elizabeth gondolataiból persze sok mindenre fény derült, de én kedveltem Luke alakját, jó lett volna többet olvasni róla.

Sokszor volt olyan érzésem, mintha az eredeti mű vagy a fordítás nem lett volna 100%-osan összeszedett. Néha voltak benne furcsa mondatok, de összességében képet kaptam Ahern stílusáról és képzelőerejéről. Úgy jártam, mint Picoulttal és a Szívtől szíviggel, vagyis nem jó első könyvvel indítottam, de igazából ha ez a sokak szerint “gyengébb” alkotás tetszett, akkor a többi sokkal erősebb mű is tetszeni fog, szóval mégsem volt ez rossz indítás szerintem.